hopp!

ilyen van, hogy 0:00 és csütörtök szerda és iszonyat gyorsan telik az idő. én meg félek!

miért nincs rajtam ilyen gomb, amit ki és be lehetne kapcsolni, hogy ne parázzak rá a dolgokra?

tök hasznos lenne! irigylem az olyan embereket akik mindig bátrak tudnak maradni, sosem félnek és minden helyzetet megoldanak. nekem ezekhez sok esetben pótlékok kellenek meg kerülőutak meg sok sírás és egy rahedli ember, aki biztat meg hasonlók. de azért sajnos ettől nem múlik el az a torokszorító és megbénító érzés a mai nappal kapcsolatban.

szóval kéne egy off gomb rám! határozottan!

maradj pozitív!

minden reggel elmondom ezt a két szavas mondatot (kiegészítem a minden rendben lesz résszel) és már majdnem annyira jól megy, hogy el is hiszem.

jövő hét szerdára igyekszem nem gondolni és nem tájékozódni a témában. amióta kinyögte az orvos, hogy biopsziára készüljek fel, azóta érzem a kínzó késztetést, hogy pontosan utánanézzek a dolgoknak, hogy hogy is mennek az ilyen műveletek, de egyszerűen nem bírom megnyomni a keresés gombot a google-ben. pedig érdekelne mi vár rám, de inkább nem teszem mert így is úgy meg vagyok ijedve, hogy valami hihetetlen.

fennáll a gyanúper, hogy anyukám úgy fog vonszolni majd végig a sötét és hideg várótermen át, hogy kábé úgy fogok közben üvölteni mint egy kis sakál. (persze nem így lesz, mert úgyis végigcsinálom kevésbé hangosan, mert nem akarom magamat égetni 25 éves fejjel) és úgyis kideríti a fantasztikus orvostudomány, hogy makkegészséges vagyok, mert AZ VAGYOK nincs mese!

és mindeközben KIBASZOTT POZITÍV IS EGYBEN!

(köszi a sok aggódást, mindenki nagyon cuki. jó tudni, hogy csilliónyi ember fogná a kezem a vizsgálatok alatt, meg tök sok pozitív dolgot kaptam. azt viszont szeretettem volna elkerülni, hogy mindenkinek erről kezdjek el magyarázni, ezért lett blog, meg lesz még néhány post. nekem is jobb ha valahol írok erről pár mondatot, mert jobb ha más is olvas a világ kevésbé vidám dolgairól. igaz elég béna vagyok abban, hogy leírjam azt a sok dolgot ami bennem kavarog, de nézzétek el! ez a blog úgyis terápiás céllal üzemel még mindig. noh nem nyavalygok tovább! jóéjt!)

kiszolgáltatottság

ülsz egy hideg váróteremben, ahol kosz van, meg mogorva nővérek és vársz arra, hogy behívjanak vizsgálatra. persze a betegsorrend összevissza van, várni kell, rád meg lassan rád sötétedik. olvasni nem tudsz, mert amúgy is össze van szorulva a gyomrod és 2 mondatot nem tudsz elolvasni összefüggően. úgy érzed magad, hogy legszívesebben elszaladnál hazáig, hogy otthon a takaró alá vackold magad és addig aludj még el nem múlik ez az egész rémálomszerű dolog.

persze elszaladni nem lehet, a nővér úgyis behív. az ultrahang zselé kibaszott hideg, de a doktornéni legalább kedves. a melleidet tapogatják és tanácstalanul állnak feletted fehér köpenyben, te meg igyekszel nem sírni egy kicsit se, sőt egyáltalán nem! mert erős vagy és okos és csak kérdezel a jövőről félve, hogy legalább azzal tisztában legyél, hogy mi vár rád.

biopszia. kapod a gusztustalan szót az arcodba, pontosan 10 nap múlva.

fő a pozitívság, a doki néni is biztat, anyukád szerint is minden rendben lesz, a barátod és a barátaid is melletted állnak úgyhogy baj nem érhet.

(de azért kibaszottul tudod, hogy nagyon fog fájni a vizsgálat, és 10 napig emiatt fogsz rettegni, aztán az azutáni napokon meg attól, hogy vajon mi lesz az eredménye az egésznek.)

true story of my life

téli fáradtság

amióta felszálltam az Oktogonon az esti vacsora után a buszra hihetetlen fáradtság van rajtam. alig bírtam hazavánszorogni a Béke térről, majdnem elestem a sétálóutcán a saját lábamban meg egy kupac levélben. a kulcsommal 5 percig babráltam a külső zárnál, mire pont jött a szomszéd és beengedett. beérkezés után csak álltam a sötét szobámban legalább 5 percig, miután sikerült felkapcsolnom egy jól irányzott elosztóba való rúgással egybekötött mozdulattal a kis lámpát. a nagy ugyanis kiégett, de ha lenne itthon égő most akkor se lennék képes arra, hogy kicseréljem.

leültem a gép elé, hogy majd dolgozom. pontosan 1 óráig tartott, hogy egy képet méretre vágjak. aztán még egy óra mire le is mentettem ezeket és feltöltöttem a cikkhez holnapra. közben kimostam a ruháimat a mosógéppel, majd megpróbáltam kiterigetni. az elején még ment is az utolsó adagot hordtam a szárítóra, mikor sikerült egy elegáns mozdulattal néhány ruhát a wc-be szórni (nem röhög! kicsi a fürdő és a mosógép mellett van a wc) úgyhogy moshattam újra ki őket hangos szitkozódások közepette.

szerencsére éhes nem vagyok, így a konyhába nem teszek kárt magamban. igyekszem a fagyasztott málnát lassan enni és nem kiszúrni a szemem a kanállal.

este még könyves blogpostot akartam írni, de az agyam meg a testem úgy le van állva, hogy valami hihetetlen. nincs ihletem, nincs egy értelmes mondatom se és gépelni sem tudok helyesen.

lehet, hogy volt valami a quasadilla-ban, ami ennyire lelassított? nem tudom, nem értem.

van olyan hogy téli fáradtság? mert most rajtam kijött valami hasonló. az a szerencsém, hogy jövő héten szabadságon leszek és igyekszem kipihenni magam, mert ha így folytatom leáll a testem egy váratlan pillanatban és majd jól meglepődik mindenki.

magasugrás

tudjátok milyen kibaszott nehéz pozitívan gondolkozni?

főleg nekem, aki eleve pesszimista ember. de azt hiszem 25 évesen már eljutottam arra a szintre, hogy néha nem parázok rá a reggelekre, a helyzetekre, az estékre és az akadályok előtt kicsit reménykedek, hogy sikerül megugrani őket.

pont ugyanúgy, ahogy magasugráson tanultuk. nekifutás, ugrás, láblendítés, megfelelő homorítás és a léc le nem verése, meg leérkezéskor a nyak ki nem törése. szakközépiskolában ugrottam utoljára, de akkor jól ment. nyertem osztályok közötti házibajnokságot, a tanárnő mindig engem mutogatott amikor tanította az elsősöket magasugrani. "nézzétek, ő milyen szépen csinálja? nah nektek is így kell lányok!"

nekem közben persze végtelenül égett az arcon, hogy ki voltam állítva egy halom diák elé, de titokban azért vigyorogtam magamban. ott volt a szőnyeg meg a léc és a terület és futottam, ugrottam, leérkeztem és túl voltam rajta. sosem féltem amikor neki kell futni. még akkor sem, amikor elrontottam és úgy érkeztem rá a lécre, hogy a bordáim megzúzódtak és egy hétig nem tudtam normálisan csinálni tesiórán semmit.

most is kicsit úgy érzem, hogy magasugrok és át fogom ugrani a lécet. mert mindig átugrottam, pedig a tanárnő egyre feljebb és feljebb rakta. mindeközben végig mosolyogtam és igyekeztem nem mutatni se az osztálynak, se a tanárnőnek, hogy azért nem olyan egyszerű ám ez, mint ahogyan távolról tűnik.

egy kicsit félek azért bevallom, de majd elmúlik és gyorsan túl leszek rajta.

van az a pillanat

pont tegnapelőtt hallgattam meg újra Odett Hanyatt-homlok-egyenes című albumát. meg úgy átlagban mióta voltam a lemezbemutató koncerten naponta lejátszom azt hiszem. volt, hogy napokig ezek a dalok pörögtek nonstop. valamiért fontos album lett.

ez a kedvenc számom és ma kijött hozzá a klip is. semmi extra nincs benne, de gondoltam felrakom, hogy vizuálisan is élvezhessétek. tessék! alább van tanulságos dalszöveg is, mindenki okulására :)




Van az a pillanat

Van ez a pillanat, amitől elragad,
de mikor rádköszön, tudod, hogy nem fáj.
Van ez a gondolat, ami ha elragad,
a földről elemel.

Van ez a nézés, ami csak érzés,
de átúsznád vele az éjszakát.
Van ez a lényed, kit hajt a véred,
hogy elrabolja önmagát.

Ez nem az a tánc, amiből nem kérsz,
ez nem az az öröm, amitől nem félsz,
ez nem az a perc, ami megvár,
ez nem az a lány, akiért nem kár.

Van ez a kérdés, amit a féltés
titokban tart, vagy elhibáz.
Van ez a harcod, amiben arcod
csak sírni lát.

Van ez a védelem, amitől féktelen
erővel nekivágsz.
Van ez a szempár, bármikor feltár,
és erre vágysz.

Ez nem az a tánc, amiből nem kérsz,
ez nem az az öröm, amitől nem félsz,
ez nem az a perc, ami megvár,
ez nem az a lány, akiért nem kár.

mi van?

az van, hogyha boldog vagyok nem tudok miről írni, mert ömlengeni utálok meg szarul is csinálom, a nyilvános nyáladzás meg nagyon nem az én műfajom

az van, hogy félek, hogy a túlontúl sok jó után valami kegyetlen rossz dolog fog következni. mindig így van, mindig így volt. nehéz elvonatkoztatni és javarészt az én hibám azt hiszem.

persze igyekszem nem ilyenekre gondolni, csak mosolyogni és erősen fegyelmezni magam, hogy ne ugrándozzak a munkahelyi folyosón, ne énekeljek hülye dalokat cikkszerkesztés közben és próbáljam meg összefüggésbe hozni az agyamat a testemmel, nehogy valami baleset érjen, mert máson jár az agyam.

mi van még? az van hogy, néha kócos vagyok, sokszor keveset alszom, néha másnál ébredek, olyan helyen, ahol van reggel ágybakávé meg sok nevetés. hát így telnek a napjaim mostanság. nem tudok többet hozzáfűzni és azt hiszem nem is kell.

napi anno november

2006. november 5-én Rábapatonán voltam anyuékkal a Kölyökderbin, ahol szakadó hóesésben futottak az agárkutyák. síruha volt rajtam, sapka, sál, kesztyű és nagyon fáztunk, de volt kutyánk az A és a B döntőben is jó eredménnyel. volt meleg tea a kantinban, sok agaras ismerős és este későn értünk haza a hóhelyzet miatt. persze ebből sértődés lett, Szabi kiakadt és bevágta a durcát és nem jött át (vajon van olyan régi blogom, ahol nem ilyen dolgokat írok le vele kapcsolatban? hmmm, talán majd a decemberiben javíthat a múlt tendenciáján).

2007. november 5-án leszólta az egyik barátnőm az új csizmámat suliba menet én meg ezen képes voltam telinyervogni egy blogpostot. viszont a csizma tényleg überfasza azóta is, úgyhogy nem bánom, hogy megvettem anno egy halom pénzért. továbbá arról is írtam, hogy rengeteg a melóm, hétfőtől-szerdáig egész nap az irodában nyomulok, szerda este angol tanfolyam, csütörtökön BGF órák egész nap, pénteken reggel angol, estig meló és örültem, hogy aludni volt egyáltalán időm. persze ezt nem Szabi nem tolerálta, már akkor se és hétvégék neccesek voltak mert én mindig fáradt voltam, ő pedig emiatt ideges.

2008. november 5-én elcseszett hangulatom volt. nem vettem se csizmát, pasim se volt csak egy szakajtónyi 1 hónapos kiskutya várt rám mikor hazaérkeztem a melóból, de ők kárpótoltak mindenért akkoriban. kaptam egy szép nagy "pofont" ezen a napon egy sráctól (akiben hittem egy kicsit), úgyhogy a napértékelő mérlegem enyhén negatívba csapott át és felvettem mottóként a következő idézetet: Az élet egy lengőajtó. Sosem tudod, honnan nyílik, de mindig pofán talál.

2009. november elején volt a céges h1n1 oltás, de én ezt az őszt is úgy toltam végig, hogy beteg se voltam, úgyhogy oltás se kellett. egyfolytában a Nemjucitól a Nem című dal pörgött a fejemben ("Leülök és nézem a nappaliból, hogy veszek a napjaidból. Régen volt már ilyen szép a reggelem, de köszönöm a kávémat így nem kérem.") Fura, hogy ezt hallgattam nonstop, mikor boldog voltam (elvileg) a távkapcsolatomban és vártam, hogy befusson a Pécsről érkező IC vonat.

2010 november 5-én csaptunk egy Guitar Hero artit Bate-nél, ami egy kurva jó péntek este lett. volt Wonderwall éneklés 99%-ra, hatalmas pizza, gitározás fekve, ülve mindenhogyan, YMCA, ustream, Du Hast duett és iszonyat sok röhögés hajnalig.

2011. november 5 egyelőre egy kezdődő fejfájást tudok felmutatni. ezenkívül monoton munkanap és álmosság a tegnap esti Kesh koncert mellékhatása. de az este megint jó lesz, ha addig felébredek és eljutok a Téli Kertembe, ahol van asztalunk, lesz vodka-narancs, vagy rum-kóla meg barátok. a legfontosabb meg mégis az, hogy boldog vagyok meg szerelmes, meg van egy lottószelvényem úgyhogy ma este megnyerem az ötöslottót! muhahahaha :))

(senki sem vitte a lottóötöst tegnap este, végül az Ellátókertbe kötöttünk, de ezenkívül ez egy jó este volt azért!)