A halál és az élet

Mindenhol ott ólálkodik. Nincs menekvés. Nincs élethelyzet amit ne tenne tönkre, nincs időpont amikor jókor érkezne.

3 hete minden a szülés körül forgott a környezetemben és a fejemben is. Álmomban szültem, kiskutyáink születtek, olyan regényt olvastam ahol szültek. Most éppen a halál került előtérbe. Sorra jönnek azok a hírek, hogy éppen ki halt meg, és folyton olyan regényekbe botlom ahol a halál mindenhol ott ólálkodik.

Ezt a kettősséget sosem lehet megszokni. Az élet mindig megújult, mindig létrejön egy kicsi test, dobogó szívvel amiért a kaszás eljön és elragadja a világból.

NEM! NEM!

Az élet csak annyi kitartást követel tőlünk, amennyinek birtokában vagyunk. Egyetlen hőstett létezik: ha nem futamodunk meg.

Nem futamodhatok meg. Most még nem! Küzdeni kell. Hősnek kell lenni! És záros határidőn belül!

Álmodozni csodálatos dolog. Annál csak egyetlen jobb dolog van. Tenni valamit az álmainkért, hogy megvalósuljanak.

Szeretem az álmaimat. Most nem azokra gondolok, amiket alvás közben látok (azok többnyire rosszak vagy akkor baromságokat hogy se elejük se végük) hanem azokra amiket elképzeltem régen, és amik megvalósítás már dolgozom egy ideje.

Szeretek tenni értük, és szeretem azt az érzés amikor úgy fekszem le aludni, hogy ma is tettem valamit azért, hogy később ezek az álmok valóra váljanak. Nem nagy dolgokról van szó, inkább ilyen kicsi dolgokról, amiket magamban végre hajtok. Tudom, hogy később ezek a javamra válnak és valahogy tudom majd őket hasznosítani. Vagy nem :) De akkor sem telt el céltalanul egy nap sem.

Furcsa mód már gyerekkorom óta vannak álmaim arról, hogy milyen felnőtt leszek, és milyen életet szeretnék magamnak. Egyelőre még nem tartok ott ahol szeretnék, de talán néhány év és az lesz és olyan leszek amit megálmodtam magamnak.

Az élet egy nyitott könyv. Sajnos azonban nagyon gyakran rossz oldalon. /Mae West/

Most én is az gondolkozom, hogy az enyém vajon milyen oldalon van. kinyitva. Biztos hogy nem előszónál, hiszen azon már réges régen túl vagyok. Előszó? Már annyiszor megköszöntem azoknak akik miatt itt vagyok a Földön, hogy ezen már mióta túl vagyok.

Bevezetés? Ezen is túllapoztam már jócskán azt hiszem röpke 23 évem alatt. Most tarthatok a saját könyvem azon oldalán ahol a cselekmény szál már elkezdődött bontakozni. Ez az izgis rész. Ez az pont, egy könyvben amit nehéz letenni, és ilyen úgymond falom a lapokat. Sokasodnak a szereplők, bonyolódik a cselekvés, jönnek a nagy igazságok rejtve és apró elejtett gondolatok, aminek a végén úgyis nagy jelentősége lesz.

Ahogy a könyvet, úgy az életemet is élvezem, mert zajlik. Néha persze jó lenne leállni néhány percre és csak elmélkedni, ahogy egy egy történés után is szoktam egy könyvben, de erre sajnos most nincs időm. Most kell élvezni a pillanatot, és azt hogy ez a történet magával ragad. És azt hiszem az enyém most nem a rossz oldalon van kinyitva :)

Ha bárkit meg akarsz tartani az életben, soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van.

És milyen igaz is az idézet. Senki nem tudhatja, hogy akit szeret meddig marad mellette. Ahogy körülnézek a családban, ismerősök között egyre több tönkrement kapcsolatot látok sajnos :( Talán ők is úgy voltak vele, hogy van társuk, de azért, hogy igazából maguk mellett tartsák nem tettek semmit sem. Bár lehet, hogy az egész nem is ezen múlik. Van, ami már ha elromlik nem lehet megjavítani. Ahogy a csorba bögrén is ott van a hiányzó rész, vagy a törött tányér is furcsán mutat összeragasztás után.

Nem szeretném, ha újra és újra arra jönnék rá, hogy megint a megszokás hajt. Hogy tudom, hogy van mellettem valaki és magától értetődőnek veszem, hogy van meg szeret, és nem teszek az ügyért semmit sem mert ez így marad örökké, és így kényelmes. Hiba. Mert egyszer eljöhet az a nap amikor már nem lesz velem valami oknál fogva és akkor már hiába agyalok ezen az okos idézeten. Ez nem jó hozzáállás, és senkinek sem ajánlott. Meg kell becsülni a szeretet, a szerelmet. Sosem lehet tudni, hogy mit hoz az élet.

Esti párbeszéd és a jövőkép

Én: Nem hagytam ott semmit sem?
Ő : Magadat itt hagyhattad volna
Én: És kit küldenék dolgozni magam helyett?
Ő : Egy szellemet

Naná. Azt bírnám ám! Magam helyett pedig egy hasonmás szellem dolgozna, aki mint egy robot követné a főnök utasításait, és tűrné a stresszhelyzeteket, és nem félne másokat cseszegetni, kiosztani, és kiállni magáért. Aki itthon is robotol, beosztja rendesen a pénzét, nem herdálja el kajára, könyvre, kávéra és cigire.

Egy olyan robotot aki nem úgy kel fel reggel, hogy egy rémálom után nyomasztja a tudat a jövője miatt. Egy olyan robot kell aki nem álmos reggel, aki csak felszáll a vonatra, majd leül és kibámul az ablakon. Aki menetel a tömegbe a munkások között a mozgólépcsőn a metrónál szüntelenül mosolyogva és aki miután beér dolgozni egész nap keményen gürcöl megállás nélkül 100%-osan. Mindezt mosolyogva. Aki pontosan kezdi a munkát és pontosan be is fejezi amikor eljön az ideje. Olyan robot, akinek az arcizma sem rándul ha mondjuk többet kell melóznia, vagy sürgősen meg kell csinálni valamit. Sőt! Mosollyal az arcán ülne ott órákat és csinálná teljes erőbedobással 100%-osan.

Magam helyette olyan gépet küldenék az életembe aki itthon hazaérve nem ül le, itthon is csak csinálja csinálja a dolgokat amitől az egész világnak jobb lesz minden, és amit mindenki elvár tőle.

Olyan robot kéne aki nem mutat érzelmeket, aki nem lesz soha szomorú, ha családtagjai vannak rosszul, aki lenyeli a békát mindenkitől minden helyzetben. Érzelem nélküli intelligens robotoló gépezet. Ha valaki feltalálja szóljon nekem. Beüzemelem magam helyett. Szinte észre sem lehet majd venni a különbséget. Jól tudom leplezni magam azt hiszem. Évek alatt sikerült tökélyre fejleszteni ezt a képességet. A robot nyomulna helyettem én meg soha többet nem jönnék haza Pécsről és egész álló nap Vele lennék.

Ideális világkép. Talán 2040-ben meg is valósul. Addig marad ez az élet, amit nekem kell élnem néha gép módjára.