titanic

15 év után fura volt megnézni újra elejétől a végig a Titanic-ot. nem ilyenre emlékeztem. minden mondatnak más jelentése volt, Jack és Rose kapcsolata is másféle értelmet nyert.

1998-ban láttam a filmet először VHS kazettán a szomszéd csajokkal, de 1997-ben már tudtam, hogy lesz egy film erről a híres hajóról. arra élénken emlékszem, hogy annyi poszteren láttam Leonardo DiCaprio-t, hogy kicsit bele is zúgtam. természetesen kinn volt a falamon a Bravo újságból szerzett Titanicos poszter és bár moziba nem jutottam el, hogy megnézzem nagy élmény volt látni a több mint három órás monumentális alkotást 11 évesen is. arra emlékszem, hogy a kazetta másolt volt, és a szomszéd csajok (17-19 évesek voltak akkor) végigbőgték a filmet. nekem csak szimplán fura volt a film.

akkor én még nem tudtam mit jelent elveszíteni egy embert, akkor még nem tudtam milyen szerelmesnek lenni, milyen annyira vágyni a másikra, hogy egymásnak estek bárhol, ahol lehetőségetek van rá, milyen bízni valakiben annyira, hogy képes lennél utánaugrani vagy ellentmondani bárkinek, aki nem ért egyet azzal, hogy te őt szereted.

bár sokan végtelenül nyálasnak tartják a Titanic-ot a sztorija miatt, engem ez nem tud érdekelni. úgy ahogy van az egész jól van összerakva. most így 15 évvel később rengeteg mondat jött le viccesen, és Jack és Rose kapcsolata sem volt annyira romantikus mint kislányként végignézve, de megérte mind a 3 óra 14 percét az újranézése, pedig amikor beültem a moziba paráztam, hogy "úristen, ez borzalmas lesz". de mégsem. sőt!

nosztalgiázni amúgy is jó dolog!