2010. február 7.

Azok a vasárnapok

A vasárnapok mostanság nem szólnak semmi másról, csak arról, hogy utoljára ébredek Veled, és délelőtt utoljára megyünk az állomásra, majd utoljára szállsz fel a vonatra és én újfent egyedül megyek a sajátom vonatomhoz és távolról nézem ahogy a tiéd elrobog a peronról.

Hazajövök és az ágyban érzem az illatod, a fürdőszobában meglátom az itt hagyott fogkeféd, és a törölköződ. Az illatod itt van néhány múló pillanatig és óráig aztán elillan, és a nappalok is egyre szürkébbek lesznek.

Hetekig így marad.. És ez nehéz. Kibaszottul.

Nehéz megszokni 4 nap "együttélés" után azokat a reggeleket amikor nem veled kelek, amikor nem vársz itthon mikor hazajövök valahonnan, nincsenek kézenfogva séták, és egymáshoz bújások, nevetések és nincs semmi.

3 (illetve pontosabban 2 és fél) hétig most biztos nyomasztó blogokat fogok írni, holott persze boldog vagyok és nagyon szerelmes, csak a hiány az nagy ám.

1 megjegyzés:

Rabo Karabekian írta...

Tudom, ez nem vigasztal, de ennél sokkal rosszabb amikor ott a hiány és nincs mellette dátum, amikor elmúlik és amikor ez a hiány már hónapok óta tart és minden nappal egyre jobban kétségbe esel, hogy talán örökre így marad. Amikor nincs senki, akire gondolhatnál, egyedül vagy teljesen és mivel a magány egyre jobban fojtogat és egyre mélyebbre húz, amikor már reggelente arra sem vagy képes, hogy elmosolyodj, csak bámulsz magad elé a metrón és ....