NEM

Nem így, nem ezek miatt, nem most és nem ma vártam volna a dolgokat.

Nehéz 100%-osan hibátlannak, pontosnak, tökéletes emberi lénynek maradni megfeszített tempóban szinte 0-24 óráig. Nekem nem megy sajnos. Lehet, nem kéne csinálni és akkor nem lenne gond. De még szeretem csinálni. Lehet ez baj, hogy a szívemet is beleteszem a dolgokba, és amikor bármi kritika ér azonnal a padlóhoz vág erősen. Mondjuk, jogos. De hát ki nem hibázott még sohasem? Szebben is el lehet ezt mondani, megértek én mindent. Magammal szemben amúgy is maximalista vagyok, de néha nem tudok arra az egymilliárd teendőmre fókuszálni és becsúszik valami gixer. Persze a jó dolgokat nem emeli ki senki sem.

Így mindig felvetődik a kérdés, hogy meddig fogom így húzni? Meddig vagyok képes megfeszítve úgy végezni a dolgokat, hogy elismerés és pozitív visszacsatolás nem sok érkezik. Nem kellenek ódák és kisremények, nem vagyok én fantasztikus nagyágyú csak egy kis csicska de néhány egy két odatűzött pozitívum sokat tud dobni az amúgy is a béke segge alatt tengődő önértékelésemen. Ennyi csak.

hiány
hiányzik
hiányzom

szükségem van rá
a mosolyára
csókjára az
ölelésére a
szavaira

meg arra, hogy
együtt legyünk
együtt éljünk
együtt ébredjünk
együtt feküdjünk

nem vagyok

depressziós, de mindig is közel álltak hozzám azok a dolgokat, amiktől lehet szenvedni. lehet mazochista vagyok inkább? tuti! még az a szerencse, hogy ezek az érzések viszonylagosan gyorsan elmúlnak elég egy aranyos mondat, vagy egy telefonhívás :) és ilyenekből hála, mindig kijut és kizökkent a rossz gondolatokból. amúgy meg szeretek élni, de nem mindig fejékig tejfel!

Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.

Egyszerre

Szerelmed vigasz a szomorúságban, nyugalom a zűrzavarban, pihenés a fáradtságban, remény az elkeseredésben. /Marion C. Garretty/

Nekem most vigasz kell, és nyugalom, és pihenés és remény. Talán majd Ő segít ezek leküzdésében. Nagy a nyomás, nem mennek a dolgok ezért a sírás kerülget naponta többször is. Nem alszok rendesen napok (lófaszt hetek) óta, nem bírom rutinszerűen és gyorsan csinálni a dolgaimat és nagyon ingerlékeny vagyok mindenkivel. Még Vele is pedig nem szeretnék. Ráadásul hajtanak a határidők, és jelenleg totális összeomlás szélén állok, csak magamnak sem merem bevallni. Sok sok sok sok már minden, és nem szeretném megvárni még betelik a pohár, és megcsömörlök a dolgaimtól, magamtól és az élettől.

Ki kell kicsit kapcsolnom, de egyelőre ezt is lehetetlenségnek érzem, hiszen bizonyítani kell és helyt állni és ez nem időszakos hanem 0-24 óráig tartó folyamat kábé. Legalábbis én rendesen csak úgy tudom csinálni, ha ezt helyezem előtérbe, pedig más is fontos lenne hajjjajjj de még mennyi minden.

Hétfőn úgy szeretném a hetet kezdeni, hogy normális ütemben haladok a dolgaimmal és nem nyüsszögök, nem szenvedek és nem kapok agyérgörcsöt a munkámtól. Rég éreztem ilyen szarul magam. Talán valami nagy sikerélmény kéne, az helyrebillentene. De nincs (még)

viharfelhők gyülekeznek felettem

A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.
L.K. Hamilton

Tökre kiábrándultnak, fáradtnak és cinikusnak érzem magam. Utóbbit nem csak én fogom érezni hanem mások is. Mert szörnyű leszek, és kibírhatatlan de érzem belül. Egyelőre vihar előtti csend van, de ennek is vége lesz. Halmozódik minden, nagy a nyomás, nem mennek a dolgok, hiába koncentrálok. Fáj már minden. És a legnagyobb baj, az hogy nem hiszek én már semmiben.