Pécs

régen szerelmes voltam Pécsbe.

azt hiszem 4 éve jártam ott életemben először. akkor egy kedves programozó srác látott vendégül minket és a munkatársaimat. 2 napig vendégeskedtünk a városban egy dögmeleg nyáron és gyönyörű volt a napfelkelte a kis panel ablakának 4. emeletéből. sikerült már akkor is kicsit beleszeretni a városba, aztán következő évben újra visszalátogatni, szintén ugyanígy. majd jött egy pécsi fiú, és a város mellett bele is beleszerettem.

sokat jártam Pécsre, sok helyen voltam Pécsen. szeretem azt a panorámát, ami este látszik amikor megközelítem a várost a dombokon keresztül. hihetetlen szép.

kedvenc helyeim nincsenek, egyszerűen szép a belváros, a macskakövek, a SZIT, a Zsolnay szobor, a Citrom utca, az őszi fák a Kertvárosban. ugráltam 30Y koncerten az Ifiházban, és ültem fenn sok a pécsi állomás padjain. imádtam a PEN-t (Pécsi Egyetemi Napokat) és jót tomboltam a Fishing on Orfűn két éven keresztül. szerettem a felüljárón utazni a 6-os és 7-es busszal, a Parasztelosztó elnevezésen még mindig mosolygok, de már nem úgy gondolok Pécsre mint egykoron.

pont egy éve és 1 hete nem jártam ott. azóta a szerelem is elmúlt. ma ráakadtam a Punnay Massif pécsi klipjére és egy kicsit azt hiszem még mindig szerelmes vagyok. de már nem az ottani fiúba hanem magába a városba. azt hiszem ezt sosem fog elmúlni.

gyönyörködjetek ti is! szevasztok!

közmondások

tök jó az, hogy hallom/olvasom/látom másokon, hogy mennyire örülnek annak, hogy boldog vagyok.

a ráadás, hogy azt hiszem, a faszt tudom és érzem is, hogy az vagyok!

szóval most szó nem érheti a ház elejét, mindenki maga sorsának a kovácsa , meg addig jár a korsó a kútra még el nem törik és néma gyereknek anyja sem érti a szavát és hasonló elcsépelt közmondást írhatnék, de egy a lényeg úgyis mindig: ISTEN NEM VER BOTTAL

a boldogság meg már kijárt nekem az hiszem :)

bogozd ki!

mindig összekeverednek az életben a dolgok.
az emberek.
meg a helyzetek.

a csomókat nem könnyű kibogozni, mert akárhányszor nekikezdesz a műveletnek sokszor nem látod a végét. azt hiszed, hogy csak egy könnyű hurok az egész és húzol rajta egyet és máris kioldódik a csomó. pedig a legtöbbször ezt nem ilyen egyszerű megszüntetni. van hogy hosszú, hosszú folyamat kell ahhoz, hogy rágyere, hogy miként oldódik ki az a picinynek látszó bog.

sokszor van, hogy annyira összekuszálod saját magadnak a dolgokat, hogy még nagyobb csomó keletkezik, amit aztán látástól vakulásig bogozgathatsz össze-vissza mire kisimulnak a dolgok. van, hogy nem is hiszed, hogy megszüntetheted a csomókat. van hogy nem is lehet, és akkor csak úgy ott maradnak és maximum a beletörődés marad. kis bogoknál ez nem probléma, olyan mintha ott sem lennének, úgyis csak te veszed észre, más nem is, csak ha jobban a dolgok mélyére néz.

néha a megoldás csakis az olló lehet, amivel egyszerűen ki kell vágni a problémás részt. belevágni, levágni vagy átvágni a bogot. nincs más megoldás. persze ez a fájdalmasabb mind közül.

sajnos ismerek olyan embereket, akik akármit csinálnak, csak nagyobb és még nagyobb bogokat hoznak létre az életükben. nekik küldöm a méltán híres 30Y dalt (ami kedvencem már millióegyezer éve és már nem egy alkalommal került fel a blogba)

okosan kell bogozni! lassan csinálni és megfontoltan, vagy gyorsan és technikásan. ha nem még mindig ott az olló végső megoldásként!

nekem már párszor sikerült kibogozni magamat, de még mindig látom, hogy vannak akik le vannak ragadva ugyanazoknál a műveleteknél és csak még nagyobb és nagyobb csomókat hoznak létre úgy, hogy észre sem veszik! bogozzátok ki magatokat!




" Szóval, ennyit arról, hogy dicső, szóval, ennyit arról, hogy szégyen, amit összekuszálsz nyáron, azt bogozd ki télen."

:)

szóval most mosolygok, néha csak úgy magamban, néha mással/másokkal együtt. jó dolog! elég régen nem történt velem ilyen. persze szoktam mosolyogni, de nem így, meg nem ennyit. nehéz is megszokni egyébként, az utóbbi jó pár hónapban inkább az ellenkezőjét csináltam ennek. persze voltak jó időszakok, de mindig a rosszból volt több. vagy lehet hogy nem, csak én azokat jegyeztem meg.

ellenben a mosolygást kiváltó tényezők nagy dózisban érnek mostanság és néha azt sem tudom milyen nap van, mit csináltam előző nap és egyáltalán mi lesz holnap. de nem is gondolkozom ilyesmin, csak mosolygok bele a világba. meg is kaptam nemrég, hogy szeretik hallgatni ha nevetek, meg jó ha mosolygok. úgyhogy igyekszem ehhez tartani magam :)

before sunset

kaptok naplementét, mert azt hiszem megdöntöttem a "valaha legtöbbet blogban villogó kurzor" világrekordját, már ha számolnak ilyet a blogírók között. amióta hazajöttem próbálom eldönteni, hogy miről írjak, hogy írjak, kinek írjak, miért írjak, de nem megy.

egyszerűen hihetetlen, érthetetlen, vállalhatatlan, botrányos módon nincs egyetlen olyan megosztható gondolatom se, ami a köz javára válna.

lehet ebben közrejátszik a fáradtság, az utóbbi napok túlzottan sok érzelmi impulzusa és az, hogy megint 23:23 van és én folyamatosan csak gondolkozok mindenféle képtelenségen.

(de legalább volt még egy kívánságom így hétfőn. ha van ilyen "kívánságkiakasztó gépezet" azt hiszem az most fagyott le és írta ki az ERROR-t)

barkóba

jó jó, kurvára tudom, hogy nem írják, de azt tudom, hogy hogy kell játszani ezt a játékot. az egyik gondol valamire, a másik meg kérdezgeti és kitalálja. gyerekkoromban végtelen sokat játszottam ilyet az iskolában, kirándulásokon, a szomszéd lányokkal.

íme a játékszabályok by: wikipedia

A barkochbát alapesetben ketten játsszák: az egyik „gondol” valamire, a másik kitalálja, azaz kibarkochbázza ezt a valamit. Gondolni voltaképpen bármire lehet: élő, valaha élt vagy kitalált személyekre és más élőlényekre, konkrét tárgyra vagy tárgyak fajtájára, illetve konkrét vagy elvont fogalmakra. Amikor a „gondoló” fél eldöntötte, mi lesz a feladvány, akkor közli: „Gondoltam.” Ekkor kezdetét veszi a játék.

A kitaláló fél korlátlan számban tehet fel bármilyen eldöntendő kérdést – vagyis bármit kérdezhet, amire a másik az „Igen” vagy a „Nem” válaszok valamelyikével válaszolhat. A barkochba szigorú szabályai szerint kizárólag e két válasz megengedett – a könnyített változatokról lásd alább. A gondoló fél kötelessége, hogy legjobb tudása szerint és őszintén válaszoljon. A kitaláló fél egyetlen kötöttsége, hogy a játék folyamán mindössze egyszer élhet az ún. rákérdezés lehetőségével: a játék végén. A rákérdezés azt jelenti, hogy kimondja azt a szót vagy kifejezést, amiről az eddigi kérdésekre kapott válaszok alapján úgy véli, hogy a másik gondolt. Ekkor két eset lehetséges:

1. Ha a rákérdezés helyes volt, a kitaláló nyer.
2. Ha hibásan kérdezett rá, vagyis amit kimondott nem egyezik meg a feladvánnyal, a gondoló fél nyer.

A játék mindkét esetben véget ér.

Előfordul, hogy a kitalálónak nincs több ötlete: nem tud annyit, hogy rákérdezzen, de ötlete sincs további releváns kérdésre. Ekkor feladhatja a játékot, hagyományosan a „Szabad a gazda!” fordulattal.

szóval ma mondhatjuk, hogy játszottam ilyet. kedvelem ezt a játékot, mert alapjáraton nagyon kíváncsi lány vagyok és kérdezni nagyon jó dolog. ettől függetlenül parázok azért a barkóbától, mert sokszor sikerült már olyan egyértelmű dolgokat másnak hinni és rákérdezni mint amire gondoltak mások, hogy az már fájó. nem jó elhibázni a dolgokat, nem szeretek játékokban veszteni.

megvan azért a tanulsága ennek a játéknak is számomra: nem a kérdésektől félek, hanem a rájuk adott válaszoktól.

egy mondat

szeretném ezt a mondatot, majd valaki szájából úgy hallani, hogy nem bánja meg utána, hogy kimondta nekem. szeretném én is kimondani ezt a mondatot végre valakinek úgy, hogy érezzem, hogy ez így is van.

csak pár betű szavakká összeállva majd egy egyszerű mondattá alakítva. mégis rohadt nehéz kimondani. vagyis kimondani talán még a legkönnyebb! elhinni és valóra is váltani az kurva nehéz.

téged nem

néha úgy érzem, hogy az életem olyan mint egy száguldó vonat, de nem tudom, merrefelé tart. néha megállok egy-egy állomáson és hagyom, hogy fel és leszálljanak az emberek. az utasok nagy része mostanság inkább elhagyja a szerelvényt, sem mint velem utazna tovább. a kalauz szépen elkezelgeti a vonaton utazó jeggyel rendelkező emberkéket és kegyetlenül megbünteti a bliccelőket és szabálytalankodókat. néha valaki meghúzza a vészféket és nagy fékezés után ott veszteglünk egy állomáson a semmi közepén, arra várva, hogy újra beinduljanak a nehéz kerekek. vannak vonatok amik az enyém mellett szintén ugyanabba az irányba haladnak amerre én, és vannak olyanok, amik egy ponton teljesen más irányba váltanak sínt és elsuhannak egymás mellett. hiába száguld a vonatom, sokszor nem látom magam előtt a pályáját. néha tartok attól, hogy kisiklok egy rosszul beállított váltó miatt, vagy egy a sínre kerülő oda nem illő tárgy miatt. a legnagyobb félelmem mégis az, hogy egyszer csak szembetalálom magam egy másik vonattal és nem tudom elkerülni a frontális ütközést.

egyébként nagyon szeretek ám vonatozni. valamiért megnyugtató dolog számomra. felülni egy szerelvényre, várni, hogy elinduljon és belezakatolni a naplementébe.

hiányoznak azok az esték, amikor nap végén felültem a Keletiben a kék-piros vonat koszos szerelvényére és 45 percre elfelejthettem a világot. az őszi-téli esték voltak a legjobbak, amikor 5 után éppen elkaptam a lemenő napot és sok kilométeren keresztül lehetett bámulni az elsuhanó fákat, házakat és tájat a vonatablakból. a reggeleket is szerettem utazás közben. látni, ahogy oszlik a fel a köd a mezőkön és élvezni az arcomba világító nap első sugarait. végtelenül szentimentalista és giccses dolgok ezek, de nekem mégis sokat jelentenek.

holnap újra felülök a vonatra és egy kicsit magam mögött hagyom a várost. nem kell 45 egész percig foglalkoznom a világgal és benne lévő határtalan mennyiségű faszsággal. csak az lesz a dolgom, hogy nézek ki a fejemből és jól megszámolom az elsuhanó villanyoszlopokat és belenézek a naplementébe.

szóval vonatozni jó dolog, csak ne jöjjenek veled szembe más szerelvények, mert akkor problémák adódnak. nem mintha félnék az ütközéstől, tudom hol van a kézifék és nem is félnék meghúzni ha ott tartanék úgyhogy arccal a vasútnak!

(a Bori meg a vonatos klipben egyszerűen kurva jó tolja. mondjuk nem azért van itt ez a zene, de a klip történetesen illik a post első részéhez. a Téged nem nagyon tanulságos dal, a tanulságos bejegyzésekhez, ami történetesen nem ez itt, de egynek elmegy.)

"Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem.
A lebegő hajnali fényt, mikor ébred a nap,
de téged nem!"

15 nap

a Clockwatching után ez a legjobban várt számom tőlük a koncerten. ma megvettük a jegyet Marcival, aztán lehet vágni a centit addig.

kíváncsi vagyok élőben mit fognak visszaadni, mert így hallgatva nagyon jók.

(rendes blogpost meg már nagyon készül, így félig meg van írva össze visszásan, de egyelőre lusta vagyok kitenni. meg idegből blogpostot írni nem mindig célravezetendő noh! finomítani kell rajta módszeresen)

same mistakes

22:22-kor ráakadtam erre a képre. fel is raktam tumblerre.

23:23-kor beugrott, hogy James Blunt írt egy (majdnem) tökéletes dalt a hibákról és most ezt hallgatom.

0:00-kor pedig megyek kinézek a gangra, keresek hullócsillagot és kívánok még magamnak sokat. meg másoknak is. rám/rájuk fér!

"Saw the world turning in my sheets and once again I cannot sleep. Walk out the door and up the street; look at the stars. Look at the stars fall down. And wonder where did I go wrong."

csókból baracklekvár

"főzzünk csókból baracklekvárt
amíg van elég
amíg a nektár túl nem csordul
a peremén
egyszer minden fontosabb lesz
majd, mint te meg én
jó lesz majd egy gombóc
közepén..."

van ez az Anna and the barbies dal, amit már sokadszorra hallok élőben. mindig ugyanolyan a dalszöveg, mindig ugyanolyan az előadás, de a dal még mindig ugyanolyan jó. bevallom naponta egyszer meg is hallgatom, szóval ez ilyen önkínzás féleség is nálam (hány ilyen van még Annáéktól, meg úgy összességében. úristen!)

ez a dal valamiért a nyárra emlékeztet. arra a nyárra, ami nagyon meleg volt, ahol vasárnaponta sokszor esett az eső és gyorsan teltek a napok mert jó volt várni a délutánokat, a hétvégéket. arra a nyárra, ami felhőtlen vidám, boldog, meg várakozással teli volt.

most, hogy hajnali kettő után hazafelé sétáltam a Béke térről, kurvára messzinek éreztem mindezt. kint nagyon hideg van, rohadtul fúj a szél, mindenhol falevelek, de én képes vagyok a Gombóc című dalt énekelgetni miközben kettéfagyok a sétálóutcán. hát ilyen ez! itt az ősz! végérvényesen!

(mondjuk azt is tudom, hogy lesz még nyár. sőt! sokszor néha még azt hiszem egy kicsit, hogy még mindig az van holott tudom, hogy már nincs. az én évszakjaim miért függnek ennyire a pillanatnyi érzéseimtől?)

fél pár zoknik

- Mr Burton, van barátnője?
Összeráncolta a homlokát.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez most fontos, Sandy. - Miután nem reagáltam, sóhajtott és kinyögte: - Nincs
- És nem akarná, hogy legyen?
Elgondolkozott.
- Tehát azt mondod, hogy egy hiányzó zoknit keresni olyan érzés, mint szerelmet keresni? - Óvatosan fogalmazott, nehogy ostobaságnak tűnjön, amit mondtam, de elég bénán csinálta. Megint felsóhajtottam. Ez az ember még sóhajtóbajnokot csinált belőlem!
- Nem. Olyan érzés, hogy az ember tudja, hogy valami hiányzik az életéből, de akármennyi keresi nem találja meg.

sokszor keresem a zoknijaim párját. egyszerűen eltűnnek itt-ott. néha megtalálom őket az ágy alatt, vagy egy másik fiókban (sokuk a fiók mögé becsúszva kandikál ott egyedül), mint ahol lenniük kéne. néha hiába keresem egyszerűen páratlanul maradnak. rosszabb és álmosabb napokon felveszem őket így felemásan, majd észreveszem, hogy valami nem stimmel és csak nézem a zoknikat a lábamon. egy idő után felgyűlik sok páratlan és megfogom őket és kidobom a kukába. minek hordjam, ha egyszerűen nem kerül elő a párja évek óta?

nem szeretek keresgélni, szeretem tudni, hogy ott maradnak ahová tettem őket. a fiókba egymás mellé pár szerint. sokszor gondolkoztam már azon, hogy hol veszhetnek el. úgy gondolom, hogy valahol a mosógép és a terigetés folyamatában található valami láthatatlan fekete lyuk, vagy zokni-Bermuda-háromszög ahová beesnek és sosem kerülnek elő. beletörődtem már abba, hogy vannak elvesztett zoknijaim, és már csak ritkán idegesít, mikor az egyik kedvencem párját hagyom el.

néha úgy érzem én is magam, mint egy fél pár zokni. páratlanul. mert hát a zokniknak általában van párjuk.

mondjuk zoknikat sokkal inkább keresgélek, mint párt (vagyis ez nem kurvára illik ide, úgyhogy nevezzük pasinak ezt a személyt). mindenki jön azzal a szöveggel, hogy keressek magamnak valakit, mert az tök egyszerű és amúgy is ezt kell csinálni, más is ezt csinálja. de én nem szeretek keresni, mert az fárasztó. jobb ha rám is rámtalál csak úgy valaki, mint ahogy én szoktam a fél pár zoknikra. tudom, úgyis, hogy egyszer úgyis előkerül valahonnan ez az illető, ahogy a zoknijaimnak is meglesznek előbb utóbb a párjaik. nem kellett még sosem sokat kiselejtezni a sajátjaimból se, volt aminek évek múlva akadtam rá a párjára. addig őrizgettem az egyik felet aztán meglett a másik majd boldogan felvettem őket együtt.

"Ha lehet frusztrálóbb mint nem megtalálni valamit, az az, ha az ember elvész és nem találják meg. Azt akarnám. hogy találjanak meg. Mindennél jobban akarnám."

egyébként az idézetek a Talált tárgyak országa című Cecilia Ahern könyvből származnak. most, ahogy az előbb itt feküdtem az ágyamban olvasva és lenéztem a lábamra észrevettem, hogy páratlan zoknik vannak rajtam. szóval így született meg ez a post.

fél éve

pontosan ma van fél éve és 2 napja, hogy beköltöztem Budapest azon részébe, ami az Angyalok városát takarja (magyarul Angyalföld, XIII. kerület) nekem. igaz angyalokkal azóta sem találkoztam (fura mód részfaszú baglyokkal, se pedig Robi riogatott, hogy itt egy halom él), de van egy tök szuper lakótársam és imádok itt lakni.

napi anno áprilisi válogatás blogomban ITT vidáman számoltam be arról, hogy végre Pestre költöztem. azóta ez semmit sem változott, pedig fél év azért számomra nem kevés idő.

szeretem ezt a kerületet, sok jó ember él itt, egész kiismertem már magam a környéken és tényleg ide minden közel van. jó este sétálni itt, szeretek kiülni a panel melletti padra és nézni a holdat meg a csillagokat. igaz ez nem hasonlít ez az otthoni ganghoz ami sokszor hiányzik azért, de tényleg jó, hogy itt is otthon érzem magam.

még mindig imádok reggelente átvillamosozni az Árpád hídon, jó dolog hogy közel van a munkahelyem, közel vannak a barátaim, bármikor átmehetek akármelyikőjükhöz és általában mindig itthon van egy beszélgetőtárs aki betársul a hűtő melletti álldogálásba és akivel ki lehet pletykálni a legújabb történéseket egy pohár rumkóla mellett.

anyuék nehezen viselik, hogy keveset látnak, de amikor hazamegyek mindig egy kicsit feltöltődök, hogy aztán újult erővel ragadjon magával a város meg az itteni érzések.

azt hittem nehezebb lesz itt meg kilátástalanabb és sokkal rosszabb. de ez cseppet sem rossz! életem egyik legjobb döntése volt Budapestre és a XIII. kerületbe cuccolni :)

(a Belleruche ezen száma meg ilyen instant szerelem lett így hajnali 1:11.re. most szól 27-jére)

ennyit a random dolgokról

kegyetlen az iphone random lejátszója vagy csak én vagyok hülye, hogy sok szomorú dalt tárolok rajta. ma elindítottam, hogy hurrá majd biztos szuper dalt válogat be és majd kurvajól ugrálhatok az ágyamon a szobámban öltözködve és egyszerre fogat mosva. hát nem így lett!

a több mint 1000 dalból kiválasztotta azt az egyet, amitől inkább visszafeküdtem volna sírva az ágyamba. hát ennyit a random dolgokról! (bár jobb, hogy nem a Rolling in the deep-et kaptam mint a legtöbb reggelen mostanság. bár azon legalább már jót tudok röhögni, hogy mindig előkerül)

viszonylag gyorsan sikerült összekaparni magam és nem visszamászni az ágyba. azóta megjártam a Városligetet, nagyon drukkolok a fiúknak, hogy lefussák a távjaikat. ha ők letudnak gyűrni 10-20-30-40 kilométert én sem bújhatok a takaró alá bedepizve egy gagyi daltól. az nem én lennék!

"Trying to make this work, but you act like a jerk

Silly of me to keep holding on.
But the dunce cap is off you don't know what you lost
And you wont realize till I'm gone, gone, gone
That I was the one which one of us is really done"

napi anno október

2007. október 1. 1 hete volt elsején, hogy kezdtem a céges angolt. ezen a napon megvettem a tankönyveket hozzá és teljesen szét voltam csúszva. este fél 6ig meló, fél 8ig angol, aztán rohanás haza Szabihoz este 10-re majd reggel korán kelés. ingerült voltam és naná, hogy kevésbé toleráltam, hogy Szabi buzi focimeccset akart nézni a tévében a Született feleségek helyett. naná hogy ezen vesztünk össze, úgyhogy idegbeteg blogot írtam. hallelujah!

2008. október 1. 30-án megszületett 12 apró agár Dözsi nevű kutyánktól, és azokba voltam szerelmes. közben hosszú huza-vona után szakítottam Szabival asszem pont ezen a napon. nehezen dolgozta fel, hogy 5 és fél év után azt mondtam neki, hogy már nem vagyok szerelmes és elmúltak az érzéseim. október 1-én eljött és összeszedte a cuccait, Robi segített hazavinni neki és vége lett. nem sírtam míg összeszedte a cuccait, lezártam én ezt már magamban régebben. tudtam, hogy neki nem lesz egyszerű. utána sokáig még jöttek a blogkommentek, levelek, sms-ek stb. borzasztó időszak volt. azt hiszem csak az adott csak erőt (mert hiába én mondtam ki a végét, akkor is kegyetlen rossz volt), hogy ott voltak a kutyák, meg a frissen elkezdett suli amit csinálni kellett. annyira lekötöttek ezek, hogy nem volt időm gondolkozni azon, hogy visszacsináljam-e a dolgokat, vagy sem. ő azt szerette volna, de én jó döntést hoztam, neki is jobb így. persze erre mindig csak utólag jön rá az ember. visszaolvastam az október elejei blogjaimat és akkor ott kaptam Szabitól nem egy nem kettő kemény blogkommentet. fura volt ezeket újra megnézni.

2009. október 1. távkapcsolat, várakozás, sóvárgás. ezen a napon már csak 1 hét és pár óra volt, hogy Pécsre menjek és találkozzam Dávidkával. nyálas blogpostot írtam arról, hogy mennyire hiányzik. erősen geil kategória volt.


2010. október 1. Katy Perry koncerten voltam Tomival, Mónival, Bate-tel ami nagyon vicces volt :) akkor már alakult ez a kis banda és a koncert után mentünk még a Kópiába Lórival kiegészülve meg jártunk a 400-ban és végre hasznát vehetettem az egy napos iphone 4-emnek. pasim az volt még, de Dávidka nem tudott felutazni a koncertre, és nem is akar. bár igazából azt hiszem nem is nagyon hatott meg ez az egész. megszoktam a másfél év alatt, hogy 2-3 hetente látom és kábé minden mindegy volt. én itt éltem az életemet, ő pedig 220 km-erre. legalább a barátok velem voltak és nem hagytak otthon unatkozni <3

2011. október 1. aznaposan felébredni úgy, hogy hajnali fél 5re estem haza, majd fél 8tól már dolgoztam nem kis teljesítmény tőlem. de azóta persze már aludtam délig mert letudtam a cikkeket, és még fogok is mert este újabb koncert és nem akarok úgy kinézni mint a mosott szar (legalább a fejem ne tükrözze azt ahogy érzem magam). durva izomlázam van, sok volt a lépcső, a liftet meg nem találtuk meg. az éjszaka egy kicsit összefolyik egyébként is: Jelen, Corvintető, Palotai, Britney koncert, twitteres arcok, Punnay Massif, táncolás, vadidegenek, vodkanarancsok és jégkockák, éjszakai busz, mezítláb sétálás és vigyorogva ágyba zuhanás. és ma este/éjjel még Dürer kert és Kesh, Óriás koncert. olyan ez mintha nyár lenne, az időjárás is ezt mutatja. kíváncsi vagyok meddig megy még ez az önámítás!