jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.
rájöttem, hogy szeretnék egy kis napsütést. nem azt ami útközben ér, amikor a munkahelyemig jövök, vagy amikor a nyakamra süt amikor a billentyűzetet kalapálom. hanem azt a napsütést hiányolom, ami csak úgy rám talál hirtelen. néha olyan jól jönne a sok sötétség után. csak érezni a meleget, a gondtalanságot és azt, hogy megáll az idő. csak feküdni és elmerülni benne sokáig.
nem tudom honnan jött ez a vers, így a délutáni sötétségben, de Szabó Lőrinc mindig is kedvencem volt. többet kéne tőle olvasnom, többet kéne csak úgy feküdnöm és várni a napsütést.
de ahhoz előbb fel kéne húzni a redőnyöket és megvárni még rám találnak a napsugarak. ez néha kivitelezhetetlennek tűnik.
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.
rájöttem, hogy szeretnék egy kis napsütést. nem azt ami útközben ér, amikor a munkahelyemig jövök, vagy amikor a nyakamra süt amikor a billentyűzetet kalapálom. hanem azt a napsütést hiányolom, ami csak úgy rám talál hirtelen. néha olyan jól jönne a sok sötétség után. csak érezni a meleget, a gondtalanságot és azt, hogy megáll az idő. csak feküdni és elmerülni benne sokáig.
nem tudom honnan jött ez a vers, így a délutáni sötétségben, de Szabó Lőrinc mindig is kedvencem volt. többet kéne tőle olvasnom, többet kéne csak úgy feküdnöm és várni a napsütést.
de ahhoz előbb fel kéne húzni a redőnyöket és megvárni még rám találnak a napsugarak. ez néha kivitelezhetetlennek tűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése