izomláz

elindulok.felszállok a buszra. 3 megálló után leszállok. leülök a buszmegállóba. keresek egy programot amivel mérem a futást. bemelegítek. keresek zenét. közben próbálok lelkileg felkészülni, hogy ez nem lesz egyszerű menet. érzem a Duna illatát. meg mindenféle virág illatát. elindítom a futóprogramot és nekikezdek.

megpróbálom kizárni a külvilágot. a többi futó embert. állatokat. járműveket. a zenére figyelek. meg arra, hogy ne essek el. és arra hogy futni bírjak. izomlázam van. a fejem tele van mindenféle hülye gondolattal. 1,5 kilométer után eljutok arra a szintre, hogy egy kicsit fáj a lábam, ahol izomlázam van úgyhogy már erre figyelek. a fájdalomra. meg a gondolataimra.

ez majdnem 40 perc futás, plusz a 20-20 perc oda vissza séta és tömegközlekedés arra jó, hogy elgondolkozzam. ilyenkor van időm visszapörgetni a dolgokat. az elmúlt estét. az előző hetet, hónapokat, éveket vagy akár csak órákat. nem jövök rá világmegváltó dolgokra futás közben, de jól esik csak magammal lenni, meg a gondolataimmal. 

egy valamit szoktam leszűrni futás közben, hogy néha nem úgy csinálom a dolgaimat, ahogy kéne, de legalább az én lelkiismeretem tiszta. 

az izomláz meg mindig elmúlik. ahogy minden más is.

túl a holtponton

most úgy érzem minden sikerül. akármit csinálok, jöhet bármilyen akadály úgyis leküzdöm, mert szerencsés vagyok, ügyes, okos, gyors és kitartó.

mint a futásnál! amíg addig nem szenvedsz, amíg el nem jön a holtpont, amit miután átlépsz nincs megállás. imádom azt az érzést, bár az odáig vezető út nagyon sok szenvedéssel van kikövezve.

de miután azon a kis ponton, ahol majdnem feladnád, amikor azt hiszed hogy itt a vége mindennek és elértél a teljesítőképességed határára valami átszakad. valami láthatatlan gát és eláraszt mérhetetlennyi jó érzéssel, amitől úgy feltöltődsz, hogy akármeddig bírnád szusszal. nah az jó dolog! ilyenkor nincsenek távolságok, nem számítanak a kilométerek, a melletted futók , az sem hogy esik e az eső vagy fúj e szél, süt e nap. De még az sem hogy milyen messze van a cél.

nah most így érzem magam!

megpróbálnám ezt egy kis búrával körbevonni mert nagyon törékeny állapot ez. kár hogy hiába minden, hamar elmúlik....

elbizonytalanodás

egyetlen véletlen
egyetlen röpke perc elég hozzá
egyetlen pillantás
egyetlen mosoly
egyetlen helló
egyetlen integetés elég hozzá

én meg vagyok olyan hülye, hogy ebből a néhány apró icike-picike egyetlenből összegyúrok egy nagy labdát, ami aztán szépen elfelejtek leütni. illetve ha meg is próbálom tényleg lecsapni, csak egy szép izomhúzódásom lesz belőle, mint azokon a hajnali futóedzéseken, amikor tényleg annyira oda akartam érni időre a célba magamat nem kímélve.

most fáj egy kicsit

mint ahogy akkor fájt, amikor hiába futottam a kilométereket tízesével. amikor lassú voltam, esetlen, netán akadályozott a forgalom, a köd, az eső, a talaj, a nem megfelelő erőnlét, a rosszul vett levegő, a hibás ritmus, az elszámolt erőbeosztás és amikor hiányzott a motiváltság.

nem akarok több felesleges kört futni, amiből megint én kerülök ki vesztesként. elmúltak ezek az idők!