...még világos van pár percig aztán egyszercsak kurva sötét lesz.
én meg blogbejegyzést írok erről a fájdalmas filmről (Mielőtt lemegy a nap - 2004, van előzménye is Mielőtt felkel a nap címmel) és mielőtt kilőném kurva gyorsan kitörlöm nehogy bárki elolvassa.
mert abból a postból, ami annyira depresszívre sikeredett mindenki azt hinné, hogy sürgős orvosi ellátásra szorulok vagy rögtön a post után eret vágok magamon. bár azért azt le kell szögezni ez a film nem a happy endekről szól, viszont legalább vannak benne közhelyes idézetek. pl EZ meg lehet rajta bőgni és nevetni és szép helyszíneken játszódik.
szóval szeretem ezt a filmet és utálom is egyben.
most egyébként is utálom az egész világot és benne magamat meg az embereket és az érzéseimet, a reggeleket, a munkát, az iskolát, a hajamat, a napsütést, a vonatozást meg a BKV-t, anyuék hülyeségeit meg a repedéseket a szobám rózsaszín falán.
amíg nem leszek vállalható állapotban inkább nem írok semmit sem sehová. aki akar bármit is úgyis megkeres vagy elhív valahová (már ha egyáltalán feltűnik valakinek, hogy nem vagyok jelen az életében. nem teszek arra inkább semmit, hogy hány ilyen ember lesz, nem akarok nagyot bukni) , hogy beszélgessünk a naplementéről meg a csillámpónikról vagy csak egyszerűn megfogja a kezem és elrabol, hogy ne legyek egyedül.
és ha már ott van és személyesen lát belémerőszakol némi táplálékot (főként csokit mert abban sok a boldogsághormon) és elmondja hogy minden jó lesz egyszer (én meg talán elhiszem)
és ha már ott van meg is ölelgethetne egy kicsit. nem kell sok, csak egy icike-picike boldogságszelet amitől a másnapi napfelkelte szebb lesz.
én meg blogbejegyzést írok erről a fájdalmas filmről (Mielőtt lemegy a nap - 2004, van előzménye is Mielőtt felkel a nap címmel) és mielőtt kilőném kurva gyorsan kitörlöm nehogy bárki elolvassa.
mert abból a postból, ami annyira depresszívre sikeredett mindenki azt hinné, hogy sürgős orvosi ellátásra szorulok vagy rögtön a post után eret vágok magamon. bár azért azt le kell szögezni ez a film nem a happy endekről szól, viszont legalább vannak benne közhelyes idézetek. pl EZ meg lehet rajta bőgni és nevetni és szép helyszíneken játszódik.
szóval szeretem ezt a filmet és utálom is egyben.
most egyébként is utálom az egész világot és benne magamat meg az embereket és az érzéseimet, a reggeleket, a munkát, az iskolát, a hajamat, a napsütést, a vonatozást meg a BKV-t, anyuék hülyeségeit meg a repedéseket a szobám rózsaszín falán.
amíg nem leszek vállalható állapotban inkább nem írok semmit sem sehová. aki akar bármit is úgyis megkeres vagy elhív valahová (már ha egyáltalán feltűnik valakinek, hogy nem vagyok jelen az életében. nem teszek arra inkább semmit, hogy hány ilyen ember lesz, nem akarok nagyot bukni) , hogy beszélgessünk a naplementéről meg a csillámpónikról vagy csak egyszerűn megfogja a kezem és elrabol, hogy ne legyek egyedül.
és ha már ott van és személyesen lát belémerőszakol némi táplálékot (főként csokit mert abban sok a boldogsághormon) és elmondja hogy minden jó lesz egyszer (én meg talán elhiszem)
és ha már ott van meg is ölelgethetne egy kicsit. nem kell sok, csak egy icike-picike boldogságszelet amitől a másnapi napfelkelte szebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése