ma elmentem a Széchényi Könyvtárba és körbesétáltam a Budai várat (persze, nem jószántamból magassarkúban a macskaköveken, hanem mert sikerült rossz helyen leszállni a buszról és eltévedni). De pár óra séta után megállapítottam, hogy a vár az még mindig szép a falai meg még mindig állnak és jó nézni onnan a naplementét.
ahogy a Budai vár körül, a falak körülöttem is állnak. de ez legalább biztonságot ad és megvéd a betolakodóktól. néha valaki beleshet a várfal mögé, ha elég kitartóan ugrál előtte, vagy hoz egy trambulint esetleg egy létrát amivel átmászhat. kevés ilyen találékony lovag volt akinek ez sikerült.
ráadásul ők ezt rövid időben belül el is rontották. katonáikkal megtámadták a kis váramat a legváratlanabb pillanatban én pedig visszavonulót fújtam és a létráikat azonnal visszalöktem a várfalról. ha volt lőpor akkor gyorsan töltöttem az ágyúkba is, hogy rájuk célozzak és végleg elüldözzem őket a környékről. hogy ez sikeresnek mondható taktika-e vagy sem egyelőre az a biztos, hogy a várfalam még bírja. igaz van itt ott némi repedés, de folyamatosan foltozom őket befelé.
már nem bízok abban, hogy lesz egyszer valaki, aki majd áttöri ezeket a falakat. nehéz esélyt hagyni bárkinek is, hogy aztán fájó harc legyen belőle ott legbelül. nem merem már kiadni magam. minden amit ide írok csak érzéstöredék, pillanatnyi érzelemhullám, meggondolatlan és néha megbánt mondat. nem a teljesség. azok máshol, jó mélyen elrejtve draft postokban állnak és törlésre várnak.
de így is hiába, mert még mindig azt hiszem, hogy az írás terápia nekem. persze a soha ki nem lőtt blogpostok halmozódnak, de néhány okos szerint ettől is könnyebb az ember szíve. (még nem érzem). azokban bátran elhordhatom mindennek az embereket. írhatok csúnyán és érthetetlenül. leírhatok benne neveket legyen az szeretett vagy utált személy. leírhatom úgy a dolgokat, ahogy tényleg szeretném, de ezt nem lehet.
túl sok mindent kockáztatnék vele.
nem adhatom ki magam teljesen, annak sosincs jó vége.
tapasztalatból tudom, ezért is olyan magas az a bizonyos várfal
vajon lesz valaha egyszer olyan akinek sikerül átjutnia teljesen?
ahogy a Budai vár körül, a falak körülöttem is állnak. de ez legalább biztonságot ad és megvéd a betolakodóktól. néha valaki beleshet a várfal mögé, ha elég kitartóan ugrál előtte, vagy hoz egy trambulint esetleg egy létrát amivel átmászhat. kevés ilyen találékony lovag volt akinek ez sikerült.
ráadásul ők ezt rövid időben belül el is rontották. katonáikkal megtámadták a kis váramat a legváratlanabb pillanatban én pedig visszavonulót fújtam és a létráikat azonnal visszalöktem a várfalról. ha volt lőpor akkor gyorsan töltöttem az ágyúkba is, hogy rájuk célozzak és végleg elüldözzem őket a környékről. hogy ez sikeresnek mondható taktika-e vagy sem egyelőre az a biztos, hogy a várfalam még bírja. igaz van itt ott némi repedés, de folyamatosan foltozom őket befelé.
már nem bízok abban, hogy lesz egyszer valaki, aki majd áttöri ezeket a falakat. nehéz esélyt hagyni bárkinek is, hogy aztán fájó harc legyen belőle ott legbelül. nem merem már kiadni magam. minden amit ide írok csak érzéstöredék, pillanatnyi érzelemhullám, meggondolatlan és néha megbánt mondat. nem a teljesség. azok máshol, jó mélyen elrejtve draft postokban állnak és törlésre várnak.
de így is hiába, mert még mindig azt hiszem, hogy az írás terápia nekem. persze a soha ki nem lőtt blogpostok halmozódnak, de néhány okos szerint ettől is könnyebb az ember szíve. (még nem érzem). azokban bátran elhordhatom mindennek az embereket. írhatok csúnyán és érthetetlenül. leírhatok benne neveket legyen az szeretett vagy utált személy. leírhatom úgy a dolgokat, ahogy tényleg szeretném, de ezt nem lehet.
túl sok mindent kockáztatnék vele.
nem adhatom ki magam teljesen, annak sosincs jó vége.
tapasztalatból tudom, ezért is olyan magas az a bizonyos várfal
vajon lesz valaha egyszer olyan akinek sikerül átjutnia teljesen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése