tudjátok milyen kibaszott nehéz pozitívan gondolkozni?
főleg nekem, aki eleve pesszimista ember. de azt hiszem 25 évesen már eljutottam arra a szintre, hogy néha nem parázok rá a reggelekre, a helyzetekre, az estékre és az akadályok előtt kicsit reménykedek, hogy sikerül megugrani őket.
pont ugyanúgy, ahogy magasugráson tanultuk. nekifutás, ugrás, láblendítés, megfelelő homorítás és a léc le nem verése, meg leérkezéskor a nyak ki nem törése. szakközépiskolában ugrottam utoljára, de akkor jól ment. nyertem osztályok közötti házibajnokságot, a tanárnő mindig engem mutogatott amikor tanította az elsősöket magasugrani. "nézzétek, ő milyen szépen csinálja? nah nektek is így kell lányok!"
nekem közben persze végtelenül égett az arcon, hogy ki voltam állítva egy halom diák elé, de titokban azért vigyorogtam magamban. ott volt a szőnyeg meg a léc és a terület és futottam, ugrottam, leérkeztem és túl voltam rajta. sosem féltem amikor neki kell futni. még akkor sem, amikor elrontottam és úgy érkeztem rá a lécre, hogy a bordáim megzúzódtak és egy hétig nem tudtam normálisan csinálni tesiórán semmit.
most is kicsit úgy érzem, hogy magasugrok és át fogom ugrani a lécet. mert mindig átugrottam, pedig a tanárnő egyre feljebb és feljebb rakta. mindeközben végig mosolyogtam és igyekeztem nem mutatni se az osztálynak, se a tanárnőnek, hogy azért nem olyan egyszerű ám ez, mint ahogyan távolról tűnik.
egy kicsit félek azért bevallom, de majd elmúlik és gyorsan túl leszek rajta.
főleg nekem, aki eleve pesszimista ember. de azt hiszem 25 évesen már eljutottam arra a szintre, hogy néha nem parázok rá a reggelekre, a helyzetekre, az estékre és az akadályok előtt kicsit reménykedek, hogy sikerül megugrani őket.
pont ugyanúgy, ahogy magasugráson tanultuk. nekifutás, ugrás, láblendítés, megfelelő homorítás és a léc le nem verése, meg leérkezéskor a nyak ki nem törése. szakközépiskolában ugrottam utoljára, de akkor jól ment. nyertem osztályok közötti házibajnokságot, a tanárnő mindig engem mutogatott amikor tanította az elsősöket magasugrani. "nézzétek, ő milyen szépen csinálja? nah nektek is így kell lányok!"
nekem közben persze végtelenül égett az arcon, hogy ki voltam állítva egy halom diák elé, de titokban azért vigyorogtam magamban. ott volt a szőnyeg meg a léc és a terület és futottam, ugrottam, leérkeztem és túl voltam rajta. sosem féltem amikor neki kell futni. még akkor sem, amikor elrontottam és úgy érkeztem rá a lécre, hogy a bordáim megzúzódtak és egy hétig nem tudtam normálisan csinálni tesiórán semmit.
most is kicsit úgy érzem, hogy magasugrok és át fogom ugrani a lécet. mert mindig átugrottam, pedig a tanárnő egyre feljebb és feljebb rakta. mindeközben végig mosolyogtam és igyekeztem nem mutatni se az osztálynak, se a tanárnőnek, hogy azért nem olyan egyszerű ám ez, mint ahogyan távolról tűnik.
egy kicsit félek azért bevallom, de majd elmúlik és gyorsan túl leszek rajta.
1 megjegyzés:
De most mitől félsz?
Megjegyzés küldése