ma megnéztem este, ahogy világos kékből rózsaszínre vált az égalja. fokozatosan jöttek a vihar után fehér felhők, olyan volt mintha egy nagy vattacukrot toltak volna oda fel. később szép rózsaszínű lett az égalja, majd átvette a helyét a sötét kék, majd a feketeség. csak csillagok nincsenek az égen.
hiányoznak a csillagok, meg az a csend, ami otthon vesz körül, amikor hazamegyek. persze Pesten minden elérhetőbb, és minden mozgalmasabb, de néha nekem olyan, mintha megállna az élet mellettem. pedig mindig csinálok valamit, nem unatkozom csak mégis: olyan fura. még leírni sem tudom rendesen az érzést.
sokat gondolkozom mostanság azon, hogy merre tovább, mivel lehetne még több motivációm, vagy milyen céljaim legyenek az őszre, amitől úgy érzem, hogy én is több leszek. egyelőre nincs meg még a megoldás, így olyan dolgokkal mulattatom magam, minthogy minden héten kiolvasok egy könyvet, és végignézem egy padról ahogy az ég színei változnak.
egy kicsit elvesztettem magam. meg a céljaim
Színehagyott napokat él bennem a tél.
Sok az igény, ég a villanyfény.
A feladatok ugyanazok,
túl a sok tét.
Késik a kéz,
este van, fél 4.
Nekem ez a hét egy szétült szék.
A hóra hó, a szájra kéz,
egyre több, húz lefelé.
Nyúlj utána, rázzál fel,
vegyél rá és vigyél el.
Színehagyott napokat él bennem a tél.
Sok az igény, ég a villanyfény.
A feladatok ugyanazok,
túl a sok tét.
Késik a kéz,
este van, fél 4.
Nekem ez a hét egy szétült szék.
A hóra hó, a szájra kéz,
egyre több, húz lefelé.
Nyúlj utána, rázzál fel,
vegyél rá és vigyél el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése