Gondolatok sokasága

Néha jobb hallgatni...

Húúúú majdnem egy hónapja nem írtam ide. Pedig azóta történt egy-két érzelmi válság, ért egy két pofon, meg sok öröm is azért. Persze, nem csak ezért blogolok,, hogy itt panaszkodjam ki magam, de néha jól esik kiírni magamból azokat a gondolatokat vagy érzéseket ami bánt. Az utóbbi időben nem tettem, mert úgy éreztem, hogy ha a pillanatnyi gondolatokat billentyűzetre vetem akkor abból semmi jó sem fog kisülni. És talán igazam is lett. Néha jobb hallgatni.

Amúgy minden rendben van. Egészségem szuperál pedig kurvára elhanyagolom magam. Alig alszom, annál többet dolgozom és nagyon szerelmes vagyok. Talán ez ad erőt ahhoz, hogy minden egyes nap úgy teljen el hogy van miért felkelnem.

Tervezgetjük, azt hogy együtt élünk, boldogságban, szerelemben és nem is tűnik mostanság annyira távolinak ez a terv.

egy kicsit itt egy kicsit ott

Először egy fogkefe maradt itt. És az enyém is nála.
Aztán saját törölköző ott és itt is.
Fésűt hagytam nála, meg tusfürdőt, meg hajgumikat.
Most ruhák, pólók, nadrágok landoltak itt nálam.

Nemsokára lesz külön polca ennek a pár ruhának. Remélem, hogy pár hónapon belül halmozódik még mellé sok sok sok.

Szeretném már azt érezni, hogy ez végleges. Bár ez a kis gesztus is kedvez a szívemnek, mert tudom, hogy ez is nagy dolog ám. Legközelebb én viszek egy halom ruhát, csak hogy ott is legyen mit hordanom.

Apró dolgok ezek, de azért valahogy örömet okoznak :)

Bár az, hogy 100%-os saját közös nagy boldogságunk legyen még kevés egy saját polc, egy külön szoba az majd akkor jön el ha saját kuckónk lesz (albérlet-ház-garzon stb...) de úgy érzem egyszer eljön ennek is az ideje. Csak győzzem kivárni...

NEM

Nem így, nem ezek miatt, nem most és nem ma vártam volna a dolgokat.

Nehéz 100%-osan hibátlannak, pontosnak, tökéletes emberi lénynek maradni megfeszített tempóban szinte 0-24 óráig. Nekem nem megy sajnos. Lehet, nem kéne csinálni és akkor nem lenne gond. De még szeretem csinálni. Lehet ez baj, hogy a szívemet is beleteszem a dolgokba, és amikor bármi kritika ér azonnal a padlóhoz vág erősen. Mondjuk, jogos. De hát ki nem hibázott még sohasem? Szebben is el lehet ezt mondani, megértek én mindent. Magammal szemben amúgy is maximalista vagyok, de néha nem tudok arra az egymilliárd teendőmre fókuszálni és becsúszik valami gixer. Persze a jó dolgokat nem emeli ki senki sem.

Így mindig felvetődik a kérdés, hogy meddig fogom így húzni? Meddig vagyok képes megfeszítve úgy végezni a dolgokat, hogy elismerés és pozitív visszacsatolás nem sok érkezik. Nem kellenek ódák és kisremények, nem vagyok én fantasztikus nagyágyú csak egy kis csicska de néhány egy két odatűzött pozitívum sokat tud dobni az amúgy is a béke segge alatt tengődő önértékelésemen. Ennyi csak.

hiány
hiányzik
hiányzom

szükségem van rá
a mosolyára
csókjára az
ölelésére a
szavaira

meg arra, hogy
együtt legyünk
együtt éljünk
együtt ébredjünk
együtt feküdjünk

nem vagyok

depressziós, de mindig is közel álltak hozzám azok a dolgokat, amiktől lehet szenvedni. lehet mazochista vagyok inkább? tuti! még az a szerencse, hogy ezek az érzések viszonylagosan gyorsan elmúlnak elég egy aranyos mondat, vagy egy telefonhívás :) és ilyenekből hála, mindig kijut és kizökkent a rossz gondolatokból. amúgy meg szeretek élni, de nem mindig fejékig tejfel!

Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.

Egyszerre

Szerelmed vigasz a szomorúságban, nyugalom a zűrzavarban, pihenés a fáradtságban, remény az elkeseredésben. /Marion C. Garretty/

Nekem most vigasz kell, és nyugalom, és pihenés és remény. Talán majd Ő segít ezek leküzdésében. Nagy a nyomás, nem mennek a dolgok ezért a sírás kerülget naponta többször is. Nem alszok rendesen napok (lófaszt hetek) óta, nem bírom rutinszerűen és gyorsan csinálni a dolgaimat és nagyon ingerlékeny vagyok mindenkivel. Még Vele is pedig nem szeretnék. Ráadásul hajtanak a határidők, és jelenleg totális összeomlás szélén állok, csak magamnak sem merem bevallni. Sok sok sok sok már minden, és nem szeretném megvárni még betelik a pohár, és megcsömörlök a dolgaimtól, magamtól és az élettől.

Ki kell kicsit kapcsolnom, de egyelőre ezt is lehetetlenségnek érzem, hiszen bizonyítani kell és helyt állni és ez nem időszakos hanem 0-24 óráig tartó folyamat kábé. Legalábbis én rendesen csak úgy tudom csinálni, ha ezt helyezem előtérbe, pedig más is fontos lenne hajjjajjj de még mennyi minden.

Hétfőn úgy szeretném a hetet kezdeni, hogy normális ütemben haladok a dolgaimmal és nem nyüsszögök, nem szenvedek és nem kapok agyérgörcsöt a munkámtól. Rég éreztem ilyen szarul magam. Talán valami nagy sikerélmény kéne, az helyrebillentene. De nincs (még)

viharfelhők gyülekeznek felettem

A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.
L.K. Hamilton

Tökre kiábrándultnak, fáradtnak és cinikusnak érzem magam. Utóbbit nem csak én fogom érezni hanem mások is. Mert szörnyű leszek, és kibírhatatlan de érzem belül. Egyelőre vihar előtti csend van, de ennek is vége lesz. Halmozódik minden, nagy a nyomás, nem mennek a dolgok, hiába koncentrálok. Fáj már minden. És a legnagyobb baj, az hogy nem hiszek én már semmiben.